Egy napja - Alveareben

-Hat órát kapsz, hogy felkészülj a halálra!
A fiú egy egyszerű kis szobában ült. Körülötte komor férfiak álltak.
-Válaszolt már? - az egyik szemüveges férfi mosolyogva figyelte az áldozat rémült arcát.
-Valamiért, ez a szoba arra ösztönöz, hogy bocsánatot kérjek. - motyogta magában idegesen a fiú. Álmában sem gondolta volna, hogy a szervezet vezetői egyszerre jelen lesznek. Mégis milyen borzalmas bűnt követhetett el?
-Öhm... Csináltam valami...?
-Pontosan. Megszámlálhatatlanul sokszor. - válaszolt a szemüveges nyugodt mély hangon.
-Kapitány! Biztos csak tévednek! Nem emlékszem semmire, ami....
-Csak egyetlen egy szóra van szükségem és máris végetvetek a magabiztosságodnak. Megértetted?
-P...Persze! Kérem könyörüljön!
A főnök arcáról egy pillanatig meglepettség tükröződött, majd végre közzé tette ítéletét.
-Holnap, menj el Maizával és vegyél magadnak egy kalapot.
A szavait egy perc néma csend követte. A fiú figyelte, ahogy két tag hangos éljenzésbe kezd - a titkár és az ázsiai férfi- majd végre megértette.
-Oh...Ez lehetetlen! - ahogy ezeket a szavakat kimondta, arcára gyerekes vigyor ült ki.
-A kiváló szolgálataidnak köszönheted.
A szervezetnél, ha valakit elküldtek kalapot venni az egyik vezetővel, jelképes eseménynek számított.
-Gratulálok az előléptetésedhez! - sétált oda hozzá vidáman a szemüveges férfi. - Holnap reggel találkozunk a kalap bolt előtt...

Pár napja vagy pár órája

Én mondom furcsa páros volt.
- Szóval ez a Remény Fővárosa!
- Áh tele van reménnyel!

Erős késztetést éreztem arra, hogy jól megverjem őket. A Remény Fővárosa, mi? Tudják egyáltalán, hogy hány ember lett öngyilkos tavaly óta? Én is akkor vesztettem el az állásom...bár nem rúgtak ki... A társaság, aminél dolgoztam egyik napról a másikra egyszerűen felszívódott.

Nos, a pasast még előttem leütötte valaki.

- Aúúúúúú!
- Wáááhh! Isaac~!

Pár másodperccel később, mintha mi sem történt volna, felugrott és kiabálni kezdett, miközben kezeit az ég felé emelte.
- Ez az! Pont ilyennek kell lennie egy fővárosnak! A félelem az elővigyázatlanságtól! Tökéletes módszer a hatodik érzékem élesítésére!
- Pontosan! Én is így hiszem! De mégis, egy kicsit ijesztő!
- Ne aggódj, mert Isten a mi oldalunkon áll! Emlékszel, mikor elloptuk a miniszter ruháit és meg se büntettek érte? Ez azt jelenti, hogy Isten s beleegyezését adta... Ez biztos!
- Ez tényleg hiiihetetlen!

Én is biztos vagyok ám valamiben: ti ketten komplett hülyék vagytok.

- Oh, Miria emlékeztetnem kell téged valamire!
- Mégis mire?
- Próbálj meg feltűnéstelen maradni... legalábbis a munkánk kezdetéig.
- Értem! Akkor a munkáig csendben maradok.

Még ezeknek az idiótáknak is van munkájuk? Akkor nagyon ideges voltam, de később rájöttem mi is az a híres-neves munka.

Most már értem, mire gondoltak. New York tényleg a Remény Fővárosa, a maffiának és a hozzájuk hasonló bűnözőknek.
Hé, mit csináltak pontosan? Biztos nagy dolog lehetett, ha megmozdította a hozzád hasonlóakat, ugye?
...Várj, most min nevetsz?
Oh, hogy azután? Nos... Ha jól emlékszek, ezt mondták:
-Rendben! Akkor először keresünk egy kalapboltot!
-Pontosan! Egy kalapboltot!

Ez minden? Nem kell megköszönnöd. Inkább keress nekem egy állást. Ugye nem akarod, hogy kövessem őket?

Egyenlőre nem szeretném, ha bármi közöm is lenne hozzájuk.

Pár perce az úton

A beszélgetés egyetlen gondolata nélkül, a szűk autót teljesen betöltötte a csend és a magány.
"Kérlek, tartson örökké ez a fájdalmas csend." - gondolta magában a sofőrnő. "A létezésem úgyis értelmetlen"
Irigyelte azokat, akiknek volt annyi önbizalmuk, hogy ilyen reménytelen módon azonosítsák magukat.

Egy cél nélküli létforma. Milyen csodálatos is lehet. Más szóval, olyan emberek, akik független döntéseket hozhatnak arról, hogy hogyan vesztegessék el az életüket. Vagy talán nem ez a szabadság pontos megfogalmazása?

Ezzel ellentétben az ő létezésének pontos célja volt. A háta mögött ülő öreg ember eszköze volt. Ezért volt létezésének oka, és egyben a végzete is.

A magány hátulütője, hogy csak önmagadat szeretheted. Bár az öregember vele volt, ettől függetlenül mindig egyedül érezte magát.

Talán ezért is szerette annyira a csendet. Ez volt az egyetlen olyan időszak, amikor parancsok nélkül élhetett.

De szeretett csendjét könyörtelenül megzavarta a mögötte ülő ember hangja.
-Ha az elixír tényleg elkészült, végezz minden kellemetlenkedő alakkal.
-Igenis.
-Egyedül megyek majd. Neked összesen annyi dolgod lesz, hogy elhallgattatod a többit. Elég egyszerű, nem?
-De.

"Milyen elfogulatlan ez az öregember" - gondolta magában. Őt is beleértve, minden élőlényt egyformán kezelt. Fajtól, nemtől, kortól és értéktől függetlenül. nem számított a jó és rossz, a múlt és a jövő... A szemében minden csak puszta eszköz volt. Mindentől megszabadult, ami hasznavehetetlennek vagy feleslegesnek bizonyult.

-Már a városban vagyunk...? Kerüld el a főutakat.
-Igenis.
A sofőrnő végül abbahagyta a gondolkodást. Agyában villámgyorsan jelentek meg a lehetséges útvonalak, amik a leggyorsabban juttathatták el a cél felé.

Az autó bekanyarodott a mellék utcába pont a sarkon lévő kalapboltnál.