Zofu... Régen... nem így hívtak. Már magam se emlékszem rá, de a valódi nevem talán Christian lehetett. Igen Christian Kershaw....

Mindig is magamnak való gyerek voltam és már 5 évesen arra készültem, hogy egyszer, majd apám boltját vezethetem. Az üzlet remekül ment; szinte mindennap volt ügyfél. Édesanyám a jobbkéz szerepét töltötte be és mikor ideje engedte a takarított vagy épp főzött. Én a napok többségét a műhelyben töltöttem és a szemétből próbáltam az épp eszmebejutó gépeket megalkotni. De a fogaskerekek soha nem indultak el. Apám szerint azért, mert sietettem a dolgokat és nem tanultam rendesen. 

Minden vágyam az volt, hogy a szüleim büszkék legyenek rám. De túl könnyen elvesztettem a türelmemet, ami nem tett jót a munkának.
Dühösen felrohantam a szobámba és munkához láttam. Folyamatosan azt kérdezgettem magamtól, hogy miért nem vagyok olyan, mint ő... Mindig meg akartam felelni neki, de ez csak oda vezetett, hogy már nem leltem örömömet a feltalálásban.

Elhatároztam. Többé nem fogok törődni vele. Azt teszem, amit jónak látok. nem akarok többé megfelelni senkinek, csak magamnak. Attól a naptól kezdve a fogaskerekek lágy dallamot játszottak. Olyat amilyenre apám is büszke lehetett volna.

De ő eltünt. Az egyik este találkozója volt valakivel. Felvette a vázsonkabátját és ragyogó mosollyal kiviharzott a házból.
-Lehet, hogy csak éjfél körül jövök vissza. - mondta, majd becsukódott mögötte az ajtó.

Anyukámmal késő estig vártuk a visszatértét, de semmi. Mindketten aggódtunk, de tudtuk, hogy felesleges. Hisz máskor volt, hogy hajnalban ért haza! De ez most mégis más volt. Éreztem, hogy ezúttal valami rossz történt vele.

Másnap este egy rendőr, kisebb csomaggal állított be hozzánk, amiben az elmondásuk szerint egy kabát és néhány irat volt. Én nem láthattam őket, de édesanyám arcáról tisztán le tudtam olvasni. Azok apám holmijai voltak. A rendőr beszélgetni szeretett volna vele, négyszemközt. Nyilván a nyomozásról.
 Engem felküldtek a szobámba, de a beszélgetés lényegét még így is hallottam. Eltünt. Eltünt. Eltünt. A szavak késként döfték át a szívem és éreztem, ahogy a elered a könnyem. Miért pont velünk történik ilyesmi? Egymást követték a zavarosabbnál zavarosabb gondolatok.

Lentről csörömpölést hallottam, majd két lövést és újabb csörömpölést. Valaki elindult felfele a lépcsőm. Hallottam, ahogy nehéz lépései alatt megreccsen az olcsó padlózat, ami már évek óta cserére szorult volna. Féltem, ezért reflexszerűen rejtekhelyelet kerestem. Az ágy tűnt a legjobb megoldásnak ezért minnél gyorsabban bebújtam alá. A por és a lerakódott piszok zavarta az orromat, de már nem volt időm új helyet keresni. Vártam és imádkoztam, hogy ne találjanak meg. Az idegen belépett a szobába. A csizmája épp az orrom előtt volt.
Lélegzet visszafolytva figyeltem. Egy lépés. Két lépés. Három lépés. Megfordult, kiment a szobából és rekdetes hangon kiabálni kezdett.
-A vakarcs nincs itt főnök.
-Tök mindegy. A szülei nélkül úgyse adok neki három napnál többet.
-Na de főnök, a vakarcs itt volt.
-Szerinted én nem tudom idióta! Biztos meglógott és most valahol az utcákon kóborol. Mindegy! Inkább gyere!
A szüleim nélkül? Reméltem, hogy rosszul hallottam. A szavaik... De az a két lövés.... A szüleim tényleg meghaltak. Mindketten. Én pedig itt maradtam teljesen egyedül a gépek között. Hazudnak! Az emberek mindig hazudnak! Csak ehhez értenek!
A bejárati ajtó egy határozott kattanással becsukódott, én pedig leszaladtam a földszintre. Édesanyám mozdulatlanul ült a kanapén, háttal nekem.
-Anya, kik voltak ezek az emberek? - kérdeztem rémülten. csak akkor vettem észre, hogy a válla és a mellkasa vérzik. Közelebb mentem és megcsapta az orromat a vér ismerős rozsda illata.
-Kicsim. Mit keresel itt? - Már nem hallotta a hangomat. A ruháját egyre jobban átáztatta a vér... - Fennt kéne lenned a szobádaban és... játszanod. - egy pillanatra megállt és a föld felé fordította tekintetét - Chris, kérlek menj innen, amíg lehet.
-Anya én ezt az egészet nem értem. Mi történt? Miért vézel? Kik voltak azok az emberek. - Túl sok kérdésem volt és túl kevés volt az időnk.  -Anya nem hagyhatsz itt! nem akarok egyedül maradni!
Sírva megöleltem, de ezzel csak rontottam az állapotán. Éreztem, ahogy megremeg és minden erejét összeszedi, hogy magához öleljen, de túl késő volt.
-Vigyázz magadra. - suttogta és örökre elment. Felnéztem. Szemeiből eltünt az élet, ahogy utolsó könnyei leperegtek az arcán.
Egyedül voltam. És magányosabbnak éreztem magam, mint bárki más. A műhely fogaskerekei ridegen kattogtak. Ott álltam, remegtem és sírtam.
Az ajtó ismét kinyilt, de ezúttal egy kedves személy állt ott. Az öreg Dartle asszony, aki a szomszédban lakott. Kövé dermedve figyelte az elé táruló látványt. A legjobb barátnője holtan ül a kanapén, mellette fia véres ruhákban.
-Úristen Christian! Maradj itt, hozok segítséget. - habogta, majd elrohant a rendőrség felé. Az utcán ismét egy lövés visszhangzott.
Újra eljöttek, és ezúttal nem tudtam menekülni. Nem mintha akartam volna. Számomra már nem ért semmit az élet.
Pár perc múlva beigazolódott. Újra itt voltak Egy lövés kíséretében, a bal lábamba erős fájdalmat éreztem és a padlóra zuhantam. Talán akkor éreztem először, hogy nem akarok meghalni. Húzni kezdtem magam a hátsó kijárat felé. Az újjaim a földet kaparták, ahogy haladtam és közben vastag vörös csíkot húztam magam után, akár egy csiga. Az erőm fokozatosan elhagyott, pedig már csak egy karnyújtásnyira volt az ajtó. Nem tudtam miért menekülök, de rémülten, zokogva tovább mentem. Mindjárt. Mindjárt!